Volt ez a pillanat az életünkben, amikor ott álltunk a konyhában és egymás szemébe néztünk vadul, gyűlölködve. Ez a pillanat magába sűrített mindent, a teret, az időt, és a szerelmet, összesűrítette a rengeteg bénultságot és keserűséget is mind. Ez a pillanat magába szívott minket, az egész konyhát, szivacsostul, mosogatókesztyűstől. Csilingelve zuhantak a borospoharak, az üres tejesdobozok, kicsapódott a hűtő ajtaja is, és repült a vaj, a darálthús, a majonéz, porrá zúzódott össze a porcelánkés. Mintha egy gigantikus tornádó szippantana be mindent és takarítaná el velünk együtt a hazugságot, makacs hallgatást, elfojtott dühöt, lenyelt fájdalmat, ami már évek óta ette a falakba magát. Meg az önzést is, a reménytelen nagy akarásokat, a meg nem értettséget is, ami évek óta marta már a húsunkat. Mintha ott lett volna velünk a gonosz sorsunk is, mindkettőnké külön-külön, kajánul nevetve, régi jó cimborákként összeröhögve a sok legendás mocskos mulatságon.
Minden összesűrűsödött ebbe az egyetlen pillanatba. A múlt és a jövő, az életünk színtere az összes lommal és kacattal, az elvesztett bizalom, a megerőszakolt szerelem.
Csak szűkült és szűkűlt az a tér és az az idő, nem lehetett már elviselni olyan haragosan, olyan erővel passzírozott, préselt minket össze az élet, hogy aztán egyszer csak kiköpjön minket csúful magából. Repültünk, zuhantunk is szerteszéjjel, egymástól el, egymástól távol.
A szél hogy elcsendesedett mostanra, hogy cirógat most mindent, üres konzervdobozokat görget most lágyan. Hogy elült a por is, lehet tisztán látni már és messze.
Csend lett megint. Csak a távolodó kaján nevetést hallani még.
Rizspapír 